Búcsú a tizenkettedikesektől
Itt állok, egyedül az udvaron,
Nekem kell örömötök elmondanom.
Bár öröm ez nekem is, hogy itt vagyok,
Ti most végeztek, arcotok ragyog.
Családtalan világ
Családtalan világ
Nem teszek semmit, csak fekszem ágyamon
Nem kért képek suhannak át agyamon
Látom életem, látom családom
Bennük életem, bennük nem csalódom
Cseppben a tenger
Cseppben a tenger
Eddig nem éreztem, amit most már tudok
Egy körbezárt világban csakis hozzád futok
Te vagy nekem a nap az éj a hold
Ami előtted történt az csak fehér folt
Életverseny
Életverseny
Sötét éjben oly magányosan vagyok
Megszöknék, de magam után mit hagyok
Bíbor köd lesz úrrá lelkemen
Ki lesz akkor velem, és ki ellenem
Éledő életerő
Éledő életerő
Gondtalan életemet magam nyomom agyon,
Így otthontalan lelkem újra visszakapom.
Elveszett belsőm, aki meglátja holnapom,
Lehet jó és rossz, magam majd hozzászoktatom.
Fogyó napok
Fogyó napok
Mint egy nyitott szívvel szétszórt szerelem
Egy fékevesztett ésszel élt érzelem
A tudattalan állapot behúz magába
Ez elfogyó napjaim örök magánya
Kettős öröm
Kettős öröm
Lelked suhanása az éjben
Mint megannyi lihegés a kéjben
Simogat a szél, ha hozzám érsz
Nem állok ellent, bármire kérsz
Ki tudja?
Ki tudja?
Ki tudja? Tán a hajnali szél
Aki magányomban hozzám beszél
Vagy a kora esti sötét
Ki rám teríti köntösét
Még mindig
Még mindig
Elmém szülte képben látom, hogy Velem vagy,
Búskomor éjszakáimon Te vagy a csillag.
Az ébredés határán, az éjszaka hajnalán
Tudom, hogy szerelmed igaz, nemcsak “talán”.
Érzéki nem
Érzéki nem
Várom a reggelt, amikor újra láthatlak
Vágyom a hangodra, ahogy rám hatnak
Hisz lelkem görbületeit csak én ismerem
Szívemben ott bujkál a rajtra kész szerelem
